Kedves Julius,

helló itt is :)
Nagyon magával ragadó a beszámolód, és gondolkoztam is, hogy illik-e itt kötekednem, de csak nem megy a fejembe, hogy miért van szükség a folyamatos miseáldozatra. Hiszen azt írod, hogy Jézus áldozata egyetlen és örökérvényű. De ki is kerestem, direkt a katolikus Bibliából, hogyaszondja:

Zsid 24-től: "Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. 25Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, 26hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 27Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, 28úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak."

"Egyszer s mindenkorra". Jézus utolsó szava pedig több bibliafordítás szerint: "Beteljesedett" - "Elvégeztetett" - "It is finished"... Mit lehet ezen még fokozni?

Kedves Zsuzsanna!

Fokozni nem lehet ezen semmit, de átélni,megélni igen :)

Jézus valóban egyszer áldozta fel magát, de ahogyan a Szentháromság, úgy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus is olyan misztérium, ami emberi gondolkodással nem felfogható. Isten nem a múlt Istene, hanem a jelené.

Nem szeretek bibliai helyekkel "dobálózni" vagy válaszolgatni, mert aki akar, az úgyis talál minden egyes példára belőle ellenpéldát. Ami azonban alátámasztja az eucharisztia újból és újból történő ünneplését (és itt hadd idézzem Juliust: "Félreértések elkerülése végett: Nem újra és újra feláldozzuk Krisztust, hanem bemutatjuk azt az egyetlen áldozatot, ami örökérvényű, és ami eltörölt minden korábbi áldozatot. Itt annak az áldozatnak lehetünk részesei, ami ugyanaz tegnap, ma és mindörökké."), az a következő szakasz:
Lk 22, 14 - 20:

"Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: "Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában." Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: "Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa." Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: "Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre." Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: "Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. "

A szentmiseáldozat a fenti szakaszból kiindulva tehát: hálaadás (Jézus hálát adott a lakoma előtt az ételért), lakoma (=közösség), jelenlét (=Krisztus kísérőnk), áldozat (=Jézus áldozata jelenvalóvá válik, de nem ismétlődik), és emlékezet (=megerősít) egyszerre.

Elég sántító (és beleköthető) hasonlattal bár, de kicsit olyan, mint a születésnap: minden évben megünnepeljük, pedig jó pár évvel ezelőtt született az illető. Jelenlét, ami magának az ünnepeltnek jelenléte; az ünneplő emberek a közösség; az egykori megszületés ténye (=a szentmisében Krisztus áldozata) ami ugye már nem megismételhető; és emlékezet hogy az általunk ünnepelt ember egyszer már megszületett és most köztünk van. Az ünnepelt személy akkor is létezik, ha én nem fogok emlékezni a születésnapjára. Az ünnep/emlékezés úgymond nekem/nekünk kell, hogy ténylegesen bennem legyen annak a tudata, hogy szeretem őt és nem akarom elfelejteni, de ettől ő még van.

Igazából nem akartam okoskodni, és kereshetek emberi magyarázatokat, hasonlatokat de hit nélkül nehéz befogadni azt, ami a szentmiseáldozatban történik. Hacsak a kegyelem által lehetővé nem válik.

Nagyon szép írás, tetszik. :)

@Cornflower: Köszönöm a választ!
Engem nem zavar az "okoskodás" :), és az emberi magyarázatokat is szívesen meghallgatom, mert érdekel más keresztények gondolkodásmódja. Ilyen fontos kérdésben azonban csak azt tudom elfogadni, aminek van biblikusan alátámasztható magyarázata. Én ezt nem tartom dobálózásnak, mert hiszem, hogy a hit kérdéseiben a Biblia a végső tekintély - végülis mi más lehetne?

És az is logikus, hogy mindannyian megpróbáljuk a Szentírást Isten eredeti szándéka szerint értelmezni - és a teológiai különbségek nyilván az eltérő értelmezésekből fakadnak.

Például nekem az nem világos, hogy a Lk 22-ban, amikor Jézus azt mondja a kenyérre, "ez az én testem... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", abból hogyan következik az Oltáriszentség összetett tanítása (azóta utánanéztem a róm. kat. katekizmusban is, hogy ne legyek már ennyire műveletlen :). Hiszen Jézus azt is mondta: "én vagyok az ajtó" (Jn 10,19), "én vagyok a szőlőtő" (Jn 15,5), és itt gondolom a katolikus teológia is szimbolikusnak veszi ezeket a kijelentéseket, mint ahogyan nyilvánvalóan azok is.

Nem lehet a kenyér is szimbólum, az "élet kenyerének" a képi megjelenítése? A Jn 6,48-ban mondja Jézus: "én vagyok az élet kenyere". Így folytatja:

"Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem."

Nyilván nem arra gondolt, hogy akkor jöjjön mindenki egy kisbicskával, és kanyarítson belőle egyet, hanem itt is szimbólumokban beszélt. Nem lehet?

@Kéry Zsuzsanna: Hello itt is :)

Tök jó, hogy feltetted ezt a kérdést. Sokat gondolkoztam ezen (áldozaton), és az egésznek a lényege szerintem, az Úr vacsorája, amit az imáimban, az Istennel való kapcsolatomban értek meg igazán.

Tehát az áldozat szoros kapcsolatban van az Úrvacsorával. Szeretem ezt a témát (Úrvacsora), és ez is az egyik ok, amiért katolikus vagyok.
Olvastam ezzel kapcsolatban egy könyvet, ami számomra egész jól megvilágította ennek az áldozatnak a lényegét. Ebből idéznék most egy részt:

"Ha az áldozatot elsősorban nem rituális cselekménynek tekintjük, hanem önmagunk Istennek való átadásának, amelynek hitelességét embertársaink szolgálata bizonyítja, akkor az evangéliumok bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy Jézus egész nyilvános működése áldozat volt. Isten akaratának való engedelmessége arra készteti, hogy életét fokról fokra az Atyának ajánlja fel, az ő népének szolgálatában."

A miseáldozatra nekem van szükségem, hogy újra és újra odategyem magam Isten elé. Olvasgattam a Zsidókhoz írt levelet és arra jutottam, hogy ha feltételezzük, hogy az akkori keresztényeknél megvolt a gyakorlata az Úrvacsorának, akkor a Zsidókhoz írt levélben számos utalást találunk az Úrvacsorára:

A Zsid 5,7 – 6,3 –ból megtudhatjuk, hogy az egyház tagjainak szól ez a tanítás, amely a korábban tanult alapokra épít, a 6,4-ben pedig, ahol a hittagadástól óv, azt a kifejezést használja, hogy: „Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendő világ erőit, azután mégis elestek, hogy ismét megújuljanak és megtérjenek.” – a megízlelték a mennyei ajándékot lehet egy utalás erre.
A Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, amely által megszentelődött, megszégyeníti s a kegyelem Lelkét kigúnyolja?” itt is az elpártolástól óv. És egy másik postnál beszéltünk arról, hogy a megszentelődés folyamatos. A szövetség vére kifejezés szerepel Máténál az utolsó vacsora alapításánál.
Zsid 10,10: „Ezzel az akarattal nyertük el a megszentelést Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által.” Vagyis Krisztus teste ugyanúgy áldozat.
A Zsid 7,25 azt írja: „Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.” Jézus műve folyamatos.
A Zsid 10,19 – 25 –ig: „Mivel tehát bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe: ő új és élő utat nyitott meg számunkra a függönyön, azaz a saját testén keresztül. Miután van főpapunk Isten háza fölött, járuljunk oda igaz szívvel a hit teljességében … ne hagyjuk el összejöveteleinket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni.” Jézus testén keresztül és vére által vezet az út a Szentek Szentjébe, az előző idézethez kapcsolódva ezek által Istenhez közeledünk. Másik dolog: itt Istenhez járulás valahogy összekapcsolódik a gyülekezetbe járással. Vagy lehet, hogy ezt a részt rosszul értelmezem?
A Zsid 12,22 – 24-nél: „De ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sokezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletességre jutott igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely jobbat szól, mint Ábelé.” Ez is az előzőhöz kapcsolódik, Jézus vére a szövetség, vére által.
A Zsid 12,16 írja: „Senki se legyen parázna vagy hitvány, és a szent dolgokat se vesse meg, mint Ézsau, aki egy ételért eladta elsőszülöttségét.” – akik fölcserélnék az Úrvacsorát egy zsidó kultikus lakomával.
Zsid 13,9 – 10: „Sokféle és idegen tanítással ne engedjétek magatokat félrevezetni, mert legjobb, ha a szívet kegyelemmel erősítjük meg, nem pedig olyan ételekkel, amelyek nem használnak az azokkal élőknek. Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak.” – ez is a 12,16-hoz kapcsolódik.
Zsid 13,8: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.”

Ezekből a részekből nekem az jön le, hogy Krisztus teste és vére összekapcsolódik az áldozat fogalmával, és az Ő személyéből és folyamatos közbenjárói tevékenységéből adódik(7,25)(10,19), hogy kapcsolódhatunk az áldozatához. Ennek a kapcsolódásnak a módja a miseáldozat.

Így azt gondolom, ez nem fokozás, inkább csak az Istenhez közeledni akarásunkat fejezi ki. Neked mi a véleményed?

//A könyv, amit idéztem felhoz még egy dolgot, ami összekapcsolja Mt26,28-at ezzel a levéllel:
Például, ha megnézzük a Mt 26, 28-at: " Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Utána megnézzük a Zsidókhoz írt levelet, láthatjuk, hogy előkerülnek a mátéi utolsó vacsora beszámolójának kulcsszavai.
Zsid 9,22: „Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.”
10,4: „Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”
10,29: „aki Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, amely által megszentelődött, megszentségteleníti... ”
9,28: „Úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye” És még ennyit ír:
„Jóllehet Krisztus önfeláldozása egyszer és mindenkorra beteljesedett, és Krisztus most Atyja jobbján ül királyi trónján, papi szolgálata azonban folytatódik. Hiszen a mennyei szentélybe azért lépett be, „hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk” (9,24); „így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.”(7,25).
Krisztusnak, mint főpapnak ez a közbenjárói tevékenysége mennyben nem teszi feleslegessé áldozatát, hanem abból származik. Jézus vére azért kiált hathatósabban, mint Ábelé, mert közben jár a bűnösökért és nem bosszút követel (12,18-24). Az Egyházhoz tartozni azt jelenti, hogy „szabad bejárásunk van” a mennyei Jeruzsálemhez, és ezért Krisztus véréhez is, amely irgalomért és bocsánatért esedezik.” //

@Kéry Zsuzsanna:
:)
Lehet, hogy ezért zúgolódtak az emberek, mert idegen volt tőlük a kisbicskával kikanyarítás :)

És ahogy mondtad, a teológiai különbségek az eltérő értelmezésből fakadnak.

Az én elképzelésem ilyesmi:

(a történetet folytatva:)
Jézus tudta, hogy ezen zúgolódnak, és mégis "rátesz egy lapáttal":

"Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne..."

Ez volt az a tanítása, ami megbotránkoztatta a tanítványait. Nem is csoda, hiszen a zsidóknál a emberevés, vérivás bűn volt. De ugyan akkor azt is jelzi számomra, hogy ez valami fontos dolog lehet.

"Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet."

Jézus fölülről való, Isten Fia, ezért nem kannibalista emberevésről beszél.Talán ez is olyasmi, mint amikor azon megbotránkoztak, hogy megbocsáthatja a bűnöket. Ezek a szavai igazán az utolsó vacsorán válnak érthetővé. Egy részt, ahogy a szinoptikusoknál és Pálnál le van írva, másrészt Jánosnál ("Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem, és én tibennetek...",+szőlőtőves példa)(14-15 rész), ott ahol megígéri a Szentlelket, hiszen mindez a Lélek által megy végbe.

"Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: "Talán ti is el akartok menni?" Simon Péter azt felelte: "Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje."

Jézus kérdése annyira ember közeli, és tök jó, ahogy Péter lezárja ezt a dolgot. Sokszor nem értik mesterüket, de nem hagyják el, mert hisznek benne. Hm...

Ez persze az én véleméyemet tükrözi, és a legkevésbé sem kizárólagos, más értelmezést is el tudok képzelni. Talán azon múlhat, hogy hogyan értjük az "élet és Lélek"-et, nem?

@Julius Confessor: Köszönöm a részletes választ, különösen az Igéket és a magyarázatot!
Szóval igen, ezek a részek mind az Úrvacsorára vonatkoznak, de lehet, hogy rosszul értelmezem, mert én ezekből nem tudom kiolvasni azt, ami a katolikus szentmisén történik.

Olvasgattam a Katekizmust, és pl. ezt találtam:

1366 [Jézus] az Egyháznak (miként az emberi természet igényli) (...) látható áldozatot hagyott, hogy az a kereszten egyszer bemutatandó véres áldozatot megjelenítse, s emlékezete az idők végezetéig megmaradjon, és üdvözítő ereje azoknak a bűnöknek megbocsátására, melyeket naponta elkövetnek, alkalmaztassék."

A Biblia szövegéből nem következik, hogy vér nélkül kell bemutatni Jézus egyszeri véresáldozatát, sőt, én azt sem találom, hogy nekünk is folyamatosan áldoznunk kellene. Hiszen "Elvégeztetett".

azt írod: "Zsid 10,10: „Ezzel az akarattal nyertük el a megszentelést Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által.” Vagyis Krisztus teste ugyanúgy áldozat."
** de az is benne van, hogy egyszer történt a feláldozása...

"A Zsid 7,25 azt írja: „Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.” Jézus műve folyamatos."
** így van, de ehhez mi mit tudunk hozzátenni? "Elvégeztetett".

Folytatnám a katekizmusból:

1412 A szentség lényeges jelei a búzakenyér és a szőlőbor, melyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását és kimondja azokat a konszekráló szavakat, melyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (...) Ez az én vérem kelyhe (...)".
1413 A konszekráció által történik a kenyér és a bor átlényegülése Krisztus testévé és vérévé. A konszekrált kenyér és a bor színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazán, valóságosan és lényegileg, az Ő teste és vére, Lelkével és istenségével együtt. [254]

** bocsánat a profán hasonlatért, de Krisztus azt is mondta, én vagyok a szőlőtő, én vagyok az ajtó, stb. Most akkor a fenti analógia alapján, ha egy felszentelt pap kimondaná egy hétköznapi szőlőtő vagy ajtó felett a konszekráló szavakat, akkor az is szubsztanciálisan Krisztus testévé és vérévé, Lelkévé és istenségévé válna?

A másik pedig, amit észrevettem, hogy a Mt 26,29-ben Jézus újra borként hivatkozik a borra, pedig elvileg előtte átváltoztatta. Ez hogy lehet?

harmadszor: A Zsid 1,3, de az 1Pt 3,22 szerint is Jézus fizikailag az Atya jobbján van - hogyan lehet akkor testben egyszerre világszerte többszázezer katolikus templomban minden nap? Mert az oké, hogy a Szentlélek által mindenütt, és a hívőkben is legfőképpen, folyamatosan jelen van. De testben..?

és még, amit nem értek:
1414 "Az Eucharisztiát mint áldozatot mind az élők, mind a megholtak bűneinek jóvátételére, s Istentől lelki vagy testi jótétemények elnyerésére is fölajánljuk."

Tehát itt egyértelmű, hogy a bűnökért való folyamatos áldozatbemutatás történik. A Zsid 9,22 szerint azonban "vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat". Én értem, hogy azért, mert Jézus már megtette, és akkor történt vérontás, de akkor ez azt jelenti, hogy most is érvényes az áldozata, nem?

Írod: "Ezekből a részekből nekem az jön le, hogy Krisztus teste és vére összekapcsolódik az áldozat fogalmával, és az Ő személyéből és folyamatos közbenjárói tevékenységéből adódik(7,25)(10,19), hogy kapcsolódhatunk az áldozatához. Ennek a kapcsolódásnak a módja a miseáldozat.

Így azt gondolom, ez nem fokozás, inkább csak az Istenhez közeledni akarásunkat fejezi ki. Neked mi a véleményed?"

Én nagyjából így már értem, hogy a miseáldozat milyen célt szolgál, csak azt nem látom, hogy ennek a törekvésnek - legyen akármennyire magasztos is - szilárd bibliai alapja lenne. Nekem az a véleményem, hogy az Istenhez közeledni akarásunkat legjobban úgy tudjuk kifejezni, hogy az Ő akaratát akarjuk cselekedni (bocs a hülye megfogalmazásért, de remélem, érthető). Tehát, függetlenül a hagyományoktól, rendelkezésektől (protestánsoknál is vannak ám ilyenek) én azt akarom tudni, és tenni, hogy mi valójában az Isten szerint való?

Eddig mindig azt tapasztaltam, és láttam a környezetemben is, hogy ha valaki tiszta szívből ezt kutatja, ezt keresi, az meg is fogja találni, mert Isten megmutatja neki. Én is ezt keresem folyamatosan, ezért is szeretek más felfogásúakkal beszélgetni :)
Bocs, ha hosszú voltam :)

@Julius Confessor: Köszönöm a részletes választ, különösen az Igéket és a magyarázatot!
Szóval igen, ezek a részek mind az Úrvacsorára vonatkoznak, és lehet, hogy rosszul értelmezem,
de olvasgattam a Katekizmust, és nem igazán vág egybe ezekkel az igékkel. Pl. ezt találtam:

1366 [Jézus] az Egyháznak (miként az emberi természet igényli) (...) látható áldozatot hagyott, hogy az a kereszten egyszer bemutatandó véres áldozatot megjelenítse, s emlékezete az idők végezetéig megmaradjon, és üdvözítő ereje azoknak a bűnöknek megbocsátására, melyeket naponta elkövetnek, alkalmaztassék."

A Biblia szövegéből nem következik, hogy vér nélkül be kell mutatni Jézus egyszeri véresáldozatát, sőt, én azt sem találom, hogy nekünk is folyamatosan áldoznunk kellene. Hiszen "Elvégeztetett"...

azt írod: "Zsid 10,10: „Ezzel az akarattal nyertük el a megszentelést Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által.” Vagyis Krisztus teste ugyanúgy áldozat."
** de az is benne van, hogy egyszer történt a feláldozása...

"A Zsid 7,25 azt írja: „Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.” Jézus műve folyamatos."
** így van, de ehhez mi mit tudunk hozzátenni? "Elvégeztetett". "Örökre üdvözít"...

Folytatnám a katekizmusból:

1412 A szentség lényeges jelei a búzakenyér és a szőlőbor, melyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását és kimondja azokat a konszekráló szavakat, melyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (...) Ez az én vérem kelyhe (...)".
1413 A konszekráció által történik a kenyér és a bor átlényegülése Krisztus testévé és vérévé. A konszekrált kenyér és a bor színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazán, valóságosan és lényegileg, az Ő teste és vére, Lelkével és istenségével együtt. [254]

** bocsánat a profán hasonlatért, de Krisztus azt is mondta, én vagyok a szőlőtő, én vagyok az ajtó, stb. Most akkor a fenti analógia alapján, ha egy felszentelt pap kimondaná egy hétköznapi szőlőtő vagy ajtó felett a konszekráló szavakat, akkor az is szubsztanciálisan Krisztus testévé és vérévé, Lelkévé és istenségévé válna?

A másik pedig, amit észrevettem, hogy a Mt 26,29-ben Jézus újra borként hivatkozik a borra, pedig elvileg előtte átváltoztatta. Ez hogy lehet?

harmadszor: A Zsid 1,3, de az 1Pt 3,22 szerint is Jézus fizikailag az Atya jobbján van - hogyan lehet akkor testben egyszerre világszerte többszázezer katolikus templomban minden nap? Mert az oké, hogy a Szentlélek által mindenütt, és a hívőkben is legfőképpen, folyamatosan jelen van. De testben..?

és még, amit nem értek:
1414 "Az Eucharisztiát mint áldozatot mind az élők, mind a megholtak bűneinek jóvátételére, s Istentől lelki vagy testi jótétemények elnyerésére is fölajánljuk."

Tehát itt egyértelmű, hogy a bűnökért való folyamatos áldozatbemutatás történik. A Zsid 10,18 szerint azonban "Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat." Vagy?

Írod: "Ezekből a részekből nekem az jön le, hogy Krisztus teste és vére összekapcsolódik az áldozat fogalmával, és az Ő személyéből és folyamatos közbenjárói tevékenységéből adódik(7,25)(10,19), hogy kapcsolódhatunk az áldozatához. Ennek a kapcsolódásnak a módja a miseáldozat.

Így azt gondolom, ez nem fokozás, inkább csak az Istenhez közeledni akarásunkat fejezi ki. Neked mi a véleményed?"

Hát, nekem az a véleményem, hogy az Istenhez közeledni akarásunkat legjobban úgy tudjuk kifejezni, hogy az Ő akaratát akarjuk cselekedni (bocs a hülye megfogalmazásért, de remélem, érthető). Tehát, függetlenül a hagyományoktól, rendelkezésektől (protestánsoknál is vannak ám ilyenek) én azt akarom tudni, és tenni, hogy mi valójában az Isten szerint való.

Eddig mindig azt tapasztaltam, és láttam a környezetemben is, hogy ha valaki tiszta szívből ezt kutatja, ezt keresi, az meg is fogja találni, mert Isten megmutatja neki. Én is ezt keresem folyamatosan, ezért is szeretek más felfogásúakkal beszélgetni :)
Bocs, ha hosszú voltam :)

Bocsi, hogy csak most írok. Krónikus időhiányom van, ami sok kötelességgel párosul ;)
Köszönöm a türelmed!

Ezt írtam: "Ezekből a részekből nekem az jön le, hogy Krisztus teste és vére összekapcsolódik az áldozat fogalmával, és az Ő személyéből és folyamatos közbenjárói tevékenységéből adódik(7,25)(10,19), hogy kapcsolódhatunk az áldozatához. Ennek a kapcsolódásnak a módja a miseáldozat.
Így azt gondolom, ez nem fokozás, inkább csak az Istenhez közeledni akarásunkat fejezi ki.”

Ezt válaszoltad: „Hát, nekem az a véleményem, hogy az Istenhez közeledni akarásunkat legjobban úgy tudjuk kifejezni, hogy az Ő akaratát akarjuk cselekedni (bocs a hülye megfogalmazásért, de remélem, érthető). Tehát, függetlenül a hagyományoktól, rendelkezésektől (protestánsoknál is vannak ám ilyenek) én azt akarom tudni, és tenni, hogy mi valójában az Isten szerint való.”

Igazad van, ha közeledni akarok Istenhez, azt úgy tudom megtenni, ha teljesítem az akaratát. És ha azt kérte, hogy cselekedjük azt, amit ő tett az utolsó vacsorán, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, és követni azt, amit mondott. Ha már te is a katekizmusból idéztél, akkor én is idéznék még belőle:
1356 „A keresztények az Eucharisztiát kezdettől fogva ünneplik, éspedig olyan formában, amely lényegét tekintve nem változott sem a korok, sem a liturgiák különbözősége miatt. Ez azért van, mert tudjuk, hogy köt bennünket az Úr parancsa, amelyet szenvedésének előestéjén mondott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”(1Kor 11,24-25).”
Az én értelmezésem szerint itt egy ugyan olyan természetfeletti csoda történt, mint pl. a kenyérszaporításoknál. Ugyanúgy vezeti be Jézus, mint azokat a csodatetteket, és ugyanúgy meghökkentő az eredmény, ott jóllakat több ezer embert, itt valamilyen (természetfeletti) szinten meg is valósítja, amiről beszél, amit tesz. Szerintem ez itt afféle prófétai cselekedet is volt.
1365 „Mert Krisztus húsvétjának emlékezete áldozat is. Az Eucharisztia áldozati jellegét maguk az alapítás szavai kinyilvánítják: „Ez az én testem, amely értetek adatik”, és „ez a kehely az új szövetségé az én véremben, amely értetek kiontatik”(Lk 22,19-20). Az Eucharisztiában Krisztus ugyanazt a testet adja, amelyet ő értünk adott a kereszten, és a vér is ugyanaz, amelyet ő „sokakért kiontott a bűnök bocsánatára”(Mt 26,28).”

Egyébként eszembe jutott még egy érdekes dolog, hogy mindhárom szinoptikus kiemeli az utolsó vacsora bevezetésénél, hogy „… amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni” (Mt26,17;Mk14,12;Lk22,7-8)

1366-ot inkább így idézném: „… látható áldozatot akart hagyni, amelyben jelenvalóvá lesz a véres áldozat, hiszen annak a kereszten egyszer s mindenkorra történő betöltése előtt állt, és annak emlékezete meghosszabbodik az idők végezetéig (1Kor 11,23), üdvözítő ereje pedig a bűnök megváltását szolgálja, a bűnökét, melyeket mi minden nap elkövetünk.”

Szerintem, ha szentmise áldozathoz járulunk, „az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely jobbat szól, mint Ábelé”(Zsid 12,24), akkor ez az, amiről a fenti rész szól, amelyben Jézus, mint közbenjáró üdvözítő ereje (Zsid 7,25) a bűnöket eltörli.

Zsid 10,19-20 „Mivel tehát bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe: ő új és élő utat nyitott meg számunkra a függönyön, azaz a saját testén keresztül.” És szerintem ez az út az Eucharisztia útja. Ha az ő teste és vére összekapcsolódik az áldozat fogalmával és általa Istenhez közeledhetünk (Zsid 7,25), akkor itt erről van szó.
(A Bibliám a fenti idézethez ezt a magyarázatot fűzi: „Számunkra ez (10,19-20) az üdvösség útja, ha Krisztussal a hitben egyesülünk és egyedül az ő érdemeiben bízunk, és nem a sajátunkban.”)

„… de ehhez mi mit tudunk hozzátenni?” – Nem teszünk hozzá semmit, általa (áldozata által) közeledünk Istenhez.

„bocsánat a profán hasonlatért, de Krisztus azt is mondta, én vagyok a szőlőtő, én vagyok az ajtó, stb. Most akkor a fenti analógia alapján, ha egy felszentelt pap kimondaná egy hétköznapi szőlőtő vagy ajtó felett a konszekráló szavakat, akkor az is szubsztanciálisan Krisztus testévé és vérévé, Lelkévé és istenségévé válna?”

Egyes protestáns felekezeteknél, amikor a Szentírásból akarnak alátámasztani valamit, ahhoz több igehely együttes értelmezésével jutnak el. Úgy gondolom a szőlőtő és az ajtó hasonlata könnyebbé teszi Jézus művének és mondanivalójának megértését, de ennél többre más igehelyek nem mutatnak. Míg az Úrvacsora utalásai gyakorlatilag mind a négy evangéliumban megtalálhatók, még Pál levelei között is. Ez is azt hangsúlyozza számomra, hogy nem akármiről van itt szó.

„A másik pedig, amit észrevettem, hogy a Mt 26,29-ben Jézus újra borként hivatkozik a borra, pedig elvileg előtte átváltoztatta. Ez hogy lehet?”

Tudom, nem illik itt más igehelyre mutatni, ha ezt hoztad fel, de pl. Lukácsnál le van írva, hogy ez a szöveg előbb hangzott el, és a vacsora végén mondja a szövetség vérének a kehely tartalmát, akár csak Pálnál. Ugyanakkor Márk is úgy hozza, mint Máté, vagy fordítva?
Azt hiszem, ha a kenyér meg a bor teljesen olyan lenne, mintha hús és vér lenne, akkor az Úrvacsora egy nagyon undorító dolog volna. Épp ezért hisszük, hogy az Úr teste és vére ezek alatt a „színek” alatt van.

„harmadszor: A Zsid 1,3, de az 1Pt 3,22 szerint is Jézus fizikailag az Atya jobbján van - hogyan lehet akkor testben egyszerre világszerte többszázezer katolikus templomban minden nap? Mert az oké, hogy a Szentlélek által mindenütt, és a hívőkben is legfőképpen, folyamatosan jelen van. De testben..?”

1373 „Jézus Krisztus, aki meghalt, sőt aki föltámadt és az Isten jobbján közbenjár értünk" (Róm 8,34), Egyházában sokszorosan jelen van: igéjében, Egyháza imádságában, "ahol ketten vagy hárman összegyűltek az én nevemben" (Mt 18,20), a szegényekben, a betegekben, a foglyokban…”

Ez érdekes, és kevéssé megfogható. Tudod, amikor ott imádkozom az oltáriszentség közelében, nem azon töprengek, hogy „hogyan lehetséges ez” (hogy Máriát idézzem), hiszen az életem tele van még vagy tucatnyi megmagyarázhatatlan kérdéssel, hanem egyszerűen elfogadom és élvezem, hogy nem kell erőlködnöm, hogy vele legyek, mert az Ő hite megelőzi az enyémet és nem függ attól, hogy elfogadom-e vagy sem az ő jelenlétét. Én azt tapasztaltam, hogy az életemet gyümölcsözőbbé tette az az idő, amit vele töltöttem. Lehetne ez független a helytől, de még akkor sem tagadhatnám le a gyümölcseit. Bevallom, nem tudom, hogy ez hogy működik!

„Tehát itt egyértelmű, hogy a bűnökért való folyamatos áldozatbemutatás történik. A Zsid 9,22 szerint azonban "vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat". Én értem, hogy azért, mert Jézus már megtette, és akkor történt vérontás, de akkor ez azt jelenti, hogy most is érvényes az áldozata, nem?”

Érvényes bizony, azon áldozata által megyünk Isten elé, ez az út, amelyet megnyitott nekünk saját testén keresztül és vére által. Jézus közbenjár értünk, ez az oka, hogy meghallgatja az Atya az imánkat, amit általa kérünk.

Számomra az utolsó vacsora és körülményei azt sugallják, hogy itt többről van szó, mint ami elsőre látszik és emiatt összetettebb is. De Jézus még Nikodémusnak sem kezdett hosszasan magyarázni bármiféle teológiát. Egyszerűen azt mondta, hogy ez olyan, mint a szél… és ha meggyógyított egy vakot annak sem ecsetelte Jézus az Istenhit mélységeit, csak annyit kérdezett, „hiszel az Emberfiában?” Azt hiszem, Isten nem szorít bennünket sarokba, csak arra vár, hogy kövessük az Ő Fiát!

(Szerinted nem fura, hogy Jn 6-ot (ami ugye botrányos volt) és az utolsó vacsora részeit szó szerint veszik a katolikus egyházban, és ez az, ami sokszor nehézséget okoz a kommunikációban?)

„Jézus jelen van az eucharisztikus kenyérben s borban, de a kenyér és bor nem változik át, nem "lényegül át" az ő testévé és vérévé. Hamis tehát a transsubstantio tana, amelyet csak a trienti zsinat hozott be.”
Hogy az átlényegülés tanát csak a trienti zsinat hozta volna be, merő tévedés; ezt csak a hitújítók találták ki. Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát "ez", ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.

„A Szentírásban szó sincs átlényegülésről.”
De igenis szó van, ha nem is ennek a teológiai szakkifejezésnek alakjában, hanem bennfoglaltan, tartalmilag. "Viharlecsillapításról" sincs szó a Bibliában, csak el van mondva, hogy Jézus csodálatosan lecsillapította a vihart. "Szentháromságról" sincs szó a Bibliában, csak arról, hogy az Isten "Atya, Fiú és Szentlélek". Magát a "kereszténység" szót az evangélium maga sohasem használja. Aki nem a szavakon nyargal, hanem a dolgok értelmét nézi, nem tagadhatja, hogy Jézus átlényegülést, átváltoztatást hirdetett, amikor arról, ami az imént még kenyér volt, kijelentette, hogy az most már az ő teste s ami az előbb még bor volt, kijelentette, hogy az az ő vére.

„Jézus jelen van az Oltáriszentségben, de csak a vétel pillanatában.”
Vajon mire alapítják ezt a tételt azok, akik hirdetik? Hol mondta Jézus, hogy "ez most az én testem, de csak abban a pillanatban, amikor magadhoz veszed s azután megint egyszerűen kenyér lesz"? Akik olyan nagyon hivatkoznak a bibliára és semmit sem akarnak elfogadni, ami kifejezetten nincs benne: mutassák ki a Szentírásból, hol rendelkezett az Úr Jézus így? Jézus szerint a kenyér s bor az átváltoztatás igéire egyszerűen s mindenestől az ő szent testévé s vérévé változik át s az is marad mindaddig, amíg egyáltalán fennmaradnak a kenyérnek és bornak színei, látszatai, érzékeink alá eső járulékai.

„Ha az átváltozott kenyeret s bort fizikai vagy kémiai vizsgálatnak vetnők alá, kiderülne, hogy az nem emberi test és vér, hanem egyszerű kenyér és bor.”
Óriási felfedezés! Mintha ezt nem tudná a katolikus Egyház is! Természetes, hogy a "színek", a "látszatok", a kenyér és bor színei és látszatai fennmaradnak tovább is, a maguk fizikai s kémiai tulajdonságaikkal együtt. Ezt senki sem tagadja. Csak az a kérdés, van-e a mindenható Istennek hatalma arra, hogy a látszatok meghagyása mellett ő maga lépjen a kenyér és bor helyébe? Nehéz lenne kimutatni, hogy erre Isten gyenge és képtelen lenne, hogy erre az isteni mindenhatóság már nem terjedne ki. Mert akkor az nem volna mindenhatóság többé.

„Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen.”
Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti.

„A szentostya az áldozónak nem a "szívébe" száll, ahogy a papok prédikálják, hanem a gyomrába s ott feloldódik, mint bármely más étel.”
Ha a papok azt prédikálják, hogy Jézus az áldozásban a "szívünkbe" száll, ezt ugyan nagyon helyesen prédikálják, mert lélek és kegyelem szerint az áldozás csakugyan a lélek és a szív csodálatos vendégévé teszi az Urat. Fizikailag azonban a szent test természetesen nem a materiális szívbe, hanem igenis a gyomorba száll s ott az eredeti kenyér és bor színeinek feloldódásával természetszerűleg megszűnik Jézus szentségi jelenléte is. Hol itt az ellentmondás? Sőt: nincs-e ennek is mélységes értelme? A fizikai magunkhozvétel mint a lelki táplálkozás és Krisztussal összeforrás jelképe: mily szép és kifejező szimbólum! Ha egyszer Jézus a mi eledelünk akart lenni, mégpedig szent testének s vérének "valóban étel és valóban ital" alakjában való vétele által, akkor ez csakugyan annyit jelent, hogy úgy akar hozzánk szállni, mintha valódi étel volna. Vagyis, bizonyos fizikai életközösségbe akar lépni velünk, olyanfélébe, aminőben a szülő a gyermekével, a szőllőtő a szőllővesszővel fizikai életközösségben él. Ez csak az Úr hozzánk való nagy szeretetének újabb jele és bizonysága; ő nem retten vissza és nem undorodik tőlünk még ebben a vonatkozásban sem. Természetesen ennek a táplálásnak nem az a célja, ami az egyszerű, földi tápláléknak, hogy a testünket táplálja, hanem az, hogy a testi táplálkozás a lelki táplálkozásnak és velünk való természetfölötti összeforradásnak eszköze és jelképe legyen.

„Jézus azt mondja, hogy az Úrvacsora vételénél necsak a kenyérből együnk, hanem a kehelyből is igyunk. Miért tartja távol az Egyház mégis a híveket a kehelytől?”
Kezdetben nem tartotta távol és ma sem tartja távol tőle pl. a keleti szertartásúakat. A nyugati szertartásban két oka van a kehely megvonásának: egy dogmatikai és egy gyakorlati. A dogmatikai ok az, hogy a kenyér színe alatt nem egy vértelen, száraz, felbomlott test van jelen, hanem Jézusnak eleven teste, tehát a vére is, amint fordítva is: a vér színe alatt sem csak valami élettelen, kifolyt vér van jelen, hanem az egész Jézus. Aki tehát akár az egyik, akár a másik szín alatt áldozik, az egész Jézust magához veszi; szoros szükségessége tehát nincsen annak, hogy mindenki mindkét szín alatt áldozzék. A két szín alatti áldozást Nyugaton azok követelték, akik magát ezt a tant tagadták; ezért nem engedett az Egyház, míg Keleten az ősi gyakorlat ellen semmi kifogást sem emelt. Gyakorlatilag pedig a két szín alatt való áldozás legalább ott, ahol tömegek áldoznak, elég kellemetlen következményekre vezethet. Gondoljunk csak a lecsöpögtetés, a fertőzés és a közös kehely használatával szükségkép adódó undor veszélyére! Mivel tehát a két szín alatti áldozás a dolog lényegéhez éppenséggel nem szükséges, másfelől pedig a tiszteletlenség számos veszélyével jár, azért az Egyház a maga Krisztustól nyert joghatósága alapján elrendelte, hogy csak a papok áldozzanak két szín alatt, ők is csak a szentmisében, a hívek pedig a nyugati Egyházban csak kenyér színe alatt vegyék magukhoz Krisztust.

„De Jézus azt mondta a kehelyről: Igyatok belőle mindnyájan! Tehát nemcsak a papok.”
Csakhogy Jézus ezt a mondatot az apostolokhoz intézte, nem a hívekhez. Ebből tehát a kehelyhasználat egyetemes parancsát levezetni nem lehet.

„Nem nyilvánvaló megváltoztatása-e ez Jézus rendelésének?”
Nem, legfeljebb bizonyos merőben formai megszorítása, amire az Egyháznak joga van. A két szín alatt való vétel gyakorlata azért fennmarad az Egyházban, éppenúgy, ahogy Krisztus azt behozta; mert hiszen, mikor Krisztus Urunk az Oltáriszentséget rendelte, akkor is valószínűleg Jézus maga is csak a papokat oldoztatta meg mindkét szín alatt. Hogy a világi hívek miképp áldozzanak, arra nézve Jézus külön nem rendelt el semmit, ezt az Egyházra hagyta.

„Honnan van az Egyháznak joga arra, hogy Jézus rendeléseit ily önkényesen magyarázza?”
Az Egyháznak Jézus rendelkezéseinek alkalmazására s gyakorlati végrehajtására az Úr maga adott hatalmat, amikor a hívek kormányzatát minden megszorítás nélkül az apostolokra bízta s főleg Péterre e szóval: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat!" Vagyis: te légy a pásztor, te vezesd, irányítsd, igazítsd őket. Ha tehát az Egyház ennek a Krisztustól vett rendelkezésnek alapján szabályozza a Jézus által külön nem szabályozott részleteket, ez nem önkényűség, hanem a Krisztustól ráruházott hatalom jogos és okos gyakorlása.

„Ez olyan, mintha valakit vendégségbe hívunk, aztán az első fogás után kitessékeljük, hogy a többiben már csak a papok részesülhetnek.”
Teljesen téves magyarázat. Mert aki az Úr Jézust a kenyér színe alatt magához veszi, pontosan ugyanannyit vesz magához, mint aki a kehelyből is iszik. Csak formailag vannak a papok e tekintetben előnyben, ami a fentiek szerint teljesen megokolt dolog. A kép tehát hamis és a hasonlat irányzatos.

„A kehely miatt rengeteg vita folyt. Okosabb lett volna azt inkább világiaknak is megengedni, mint annyi hívet elveszíteni.”
Az Anyaszentegyház a "kelyhesek" vitája idején csakugyan nem akart elzárkózni a kehely megengedése elől sem, s ismételten úgy volt már, hogy hát ha annyira akarják, legyen meg a tetszésük s engedtessék meg a világi híveknek is a kehely használata. Azonban kitűnt, hogy a legtöbb esetben a kehely emlegetése csak ürügy volt az ellentétek s az egyházellenes forradalmi hangulat szítására. A husziták pl. a világért sem akartak újra katolikusok lenni, még ha a kehely használatát megengedték volna is nekik. Egyébként mások joggal figyelmeztették az engedékeny katolikus főpapokat, hogy ez az engedmény veszélyes lenne, mert annak a nemkatolikus felfogásnak szolgált volna táplálékul, mintha Krisztus nem volna egészen jelen akár a kenyér, akár a bor színe alatt.

„Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?”
Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember "ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét" (I Kor. 11, 29).

„Az Apostoli vagy Niceai Hitvallásban szó sincs az Oltáriszentségről.”
Ez két okból is tökéletesen érthető. Először: mert az említett legrégibb hitvallásokban egyáltalán csak nagyon kevés keresztény hitigazság van benne, úgyszólván csak azok, amelyek a Szentháromság s a megtestesülés tanára vonatkoznak, az akkori eretnekségek ellen. Az Oltáriszentséget akkor még senki sem támadta s így mint ezer mást, ezt sem említi külön a Hitvallás. Másodszor: az Oltáriszentség tanát a régi keresztények a "titoktartás fegyelmébe" borították, vagyis kifelé, a gúnyolódó s mindent félremagyarázó pogányok felé egyáltalán nem emlegették; a hitvallások pedig éppen a kifelé való hitismertetés elemeit foglalták össze.

„Van-e annak nyoma, hogy már az első keresztények miséztek s áldoztak?”
De mennyire van! Már Szent Pál az 1. Korinthusi levélben (11, 20-34) kétségtelen bizonyítékát adja annak, hogy a keresztények istentiszteleti összejövetelének lényeges cselekménye az eucharisztikus cselekmény, vagyis a mise és áldozás volt, bár ekkor még nem így hívták, hanem Eucharisztiának.
Ugyanerről tanúskodik a Didaché című őskeresztény irat, amely az első század vége felé készült s amely már az Eucharisztiát mint "áldozati cselekményt" említi, A 2. század közepén Szent Justinus vértanú számol be hitvédelmi iratában a keresztények istentiszteletéről s bár a pogányokra való tekintettel ő is csak burkoltan szól az Eucharisztiáról, mégis félreérthetetlenül utal arra, hogy a keresztények istentiszteletének középpontjában az Eucharisztia s az abban való részesülés áll. Az egész keresztény őskor tele van a mise és áldozás világos nyomaival és bizonyítékaival. Szent Ágoston arra kéri paptársait, imádkozzanak az oltárnál az ő meghalt anyjáért s a szentmise áldozati jellegének egész teológiáját kifejti.

„Luther és Kálvin azért vetették el a misét, mert Jézus a keresztfán bemutatott áldozatával egyszer s mindenkorra megváltotta az emberiséget s így nincs szükség mindig újabb és újabb áldozatra.”
Csakugyan: új áldozatokra nincs szükség. De az egy, golgotai áldozat titokzatos megújítására, elénk állítására szükség van. A mise nem új áldozat, nem független a golgotai áldozattól, hanem azonos vele, az Úr éppen azért rendelte, hogy az ő áldozatának örök, élő emléke legyen. "Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!"

„Ha a mise nem új áldozat, akkor nincs is szükség rá.”
Igenis van, mert Jézus maga rendelte, hogy amit ő tett, azt cselekedjük az ő emlékezetére. Azt akarta vele, hogy az ő áldozati cselekménye bizonyos értelemben állandóan Isten s a hívők szeme előtt álljon, általa ő maga állandóan újra könyörögjön értünk s közvetlenül hullassa ránk megváltó áldozatának gyümölcseit.

„Hogyan bizonyítható, hogy Jézus csakugyan akarta a misézést?”
Onnan, hogy először ő maga mutatott be az Oltáriszentség szerzése által áldozatot, amikor szent testét s vérét külön színekben és szavakban, tehát mintegy egymástól elválasztva, adta át tanítványainak s testéről azt mondta: "ez az, amely megtöretik", véréről: "amely értetek ontatik". A szentírásmagyarázók nyelvészeti alapon bizonyítják, hogy ezek a szavak jelen időben értendők, ahogy a görög szöveg is egyidejűségre utal, vagyis; nem az az értelmük, hogy "ez az a test, amely majd holnap a keresztfán meg fog töretni", hanem: itt, most, áldozat formában megtöretik. Jézus ott az utolsó vacsora termében megtöretett testét s ott a kehelyben kiontott vérét adta tanítványai elé, ami nyilván az első áldozat, a halál kifejezője. Erre vall a Lukács-féle szöveg is, amely így hangzik: "Ez a kehely az újszövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik" (22, 20). Az eredeti görög szöveg szerint itt a "kiontatik" közvetlenül nem is a vérre, hanem a kehelyre vonatkozik, vagy szabatosabban: a kehelyben levő vérre. A kehely azonban a keresztrefeszítésnél egyáltalán nem szerepelt, tehát a "kiontás" is itt, az utolsó vacsorán történik, ahol a kiontott szent Vér a kehelyben van. Vagyis: az utolsó vacsorai esemény valóban áldozati cselekmény volt s így a mise is az, mint annak krisztusi rendelésre való megújítása.
A mise nem más, mint Jézus rendelkezésének tökéletes engedelmességben való teljesítése: a kenyér és bor átváltoztatása Jézus valóságos, megtörött testévé s Jézus valóságos, kiöntött vérévé, vagyis áldozati jellegű jelenlétévé.

„Honnan tudom, hogy Jézus nemcsak az apostolokra értette, hanem a mai papokra is vonatkoztatta ezt a rendelkezést és felhatalmazást?”
Onnan, hogy Jézus általában papságot rendelt (az apostoli hivatal egyszersmind papi hivatal) s ezt ruházta fel a lélek-üdvözítés és egyházvezetés minden szükséges felhatalmazásával. Mivel pedig Jézus nemcsak a maga korabeli emberiséget jött megváltani s országába meghívni, hanem az egész utána következő emberiséget is, azért Egyházát s benne a jellegzetes és lényeges papi felhatalmazásokat is nyilvánvalóan örök érvényűnek szánta. Ő maga kifejezetten úgy beszél az ő országáról, vagyis Egyházáról, mint amely a "világ végezetéig" fennmarad. Természetesen abban a formában, abban az alkotmányban, azokkal a lényeges berendezkedésekkel s intézményekkel együtt, amelyeket ő annak alapjául rendelt.

„A Bibliában szó sincs ilyen örökkétartó áldozatról.”
De bizony van szó róla! Mint már az előbb kifejtettük, az evangéliumok és Szent Pál Korinthusi levele ily értelemben szólnak. De szó van erről az örök eucharisztikus áldozatról már a jövendölésekben is. Malakiás prófétánál azt olvassuk, hogy az Úristen keményen megrója az akkori zsidókat az ő sokszor csak külsőséges, szennyezett lélekkel történt áldozati cselekményeik miatt. Nem kell nekem az ilyen áldozat, folytatja az Úr, majd én jobb áldozatról gondoskodom. Erre ezekkel a csodálatos szavakkal folytatja: "Mert napkelettől napnyugatig nagy (lesz) az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak és tiszta (kenyéráldozatot bemutatni az én nevemnek" (1, 11), Megjegyzendő: a zsidóban az "áldozat" szó helyén itt olyan kifejezés áll, amellyel a zsidók csak kenyérszerű ételáldozatot jelöltek. Vagyis: Isten maga kijelenti, hogy a zsidó áldozatok helyett egy tökéletes és tiszta ételáldozatot fog elrendelni, mégpedig az egész világon. Bizonyos, hogy ezek a nagyjelentőségű s a zsidók előtt akkor még teljesen titokzatos szavak csak az oltáriszentséges áldozatra vonatkozhatnak s csak abban teljesedtek be tökéletesen: ez az az egy és tiszta ételáldozat, amelyet napkelettől napnyugatig mindenütt bemutatnak az Úrnak, hogy az ő neve ezáltal a nemzetek között dicsőíttessék.