Ritkán használjuk ezt a szót: kevélység. Jelentése nem más, mint önmagunk mások fölé helyezése.
Napjainkban a csábítás ezen formáját igen mesterien műveljük: légy Te az első, légy Te a legszebb, légy Te a legokosabb, légy Te a leg-leg-leg... A reklámok, a filmek és sajnos a mesék is folyton ezt ültetik belénk: tűnjünk ki a többiek közül, legyünk egyéniek, extrák és ki tudja még milyenek. Hogy ilyenné váljunk, természetesen nem kell sokmindent tennünk, csak vásárolnunk. Vegyünk egy rúzst, vagy fessük át a hajunkat és máris kitűnhetünk a tömegből. Vegyünk minél drágább holmikat, járjunk öltönyben és egyből jobban kihúzhatjuk magunkat a buszon az utca embere mellett, hiszen mi különbek vagyunk. Halmozzunk fel tudást magunkba és kacagjuk ki azt, aki nem tudja, mi a különbség a helység és a helyiség között! Vásároljunk egy drága autót és máris jobb érzéssel szállhatunk ki a rokonoknál, hiszen jobban megy a sorunk és még így sem feletkeztünk meg a szegény kis semmirekellőkről, akik azért mégiscsak a rokonaink... A mesék is azt sulykolják a gyerekekbe: tanulj meg varázsolni, legyél birtokában valami különlegesnek és győzd le a világot (vagyis legyél Te a sztár, mindenki szeressen Téged azért, amid van. Azért, amilyen vagy)!
Az ilyen mozzanatok középpontjában az én áll. Én képes vagyok rá, én jobb vagyok. Az én mellé szükségszerüen párosul egy tudat, ami fontosabbá tesz engem másoknál. Ez pedig maga után vonja azt, hogy az ember fél ennek a valaminek az elvesztésétől (Ab 1,3-4) legyen az egy ház, egy autó, egy másik személy vagy akár a kialakított személyiségünk. A félelem nyugtalanságot szül, a nyugtalanság pedig elválaszt az Úrtól.
"Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek" (Mt 11,29)
Mondhatjuk természetesen azt, hogy de a kevélykedőknek milyen jól megy a soruk, minket meg folyton csak bántás ér. Ezzel a gondolattal a Szentírásban is találkozhatunk:
"Hiábavaló dolgot tesz az, aki Istennek szolgál! Mi hasznunk van abból, hogy megtartottuk törvényeit, és hogy szomorúan jártunk a Seregek Ura előtt? Ezért hát boldogoknak mondjuk a kevélyeket, mert ők gyarapodtak, bár gonoszságot cselekedtek; és nem lett bántódásuk, bár kísértették Istent" (Mal 3,14b-15)
Első olvasatra igazságtalannak tűnik a fenti rész. Az Úr megígéri, hogy majd eljön és igazságot tesz (Mal 3,17-21). Majd. De mikor van az a majd? Megint magunkból indulunk ki. Abból, hogy mi jó nekem? Nem vesszük észre Jézus példáját:
"Bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell [...] Megalázta magát, engedelmes lett a halálig" (Fil 2,6-8)
Jézus mindannyiunknál szentebb életet élt. Hatalmában lett volna bármikor lehívni a mennyei sereget és végetvetni az Őt ért megaláztatásoknak. Ő azonban sosem engedett semmilyen kísértésnek és alázattal cselekedte az Atya akaratát.
A kereszténység egyik legfontosabb üzenete az örök élet. A földi életünk véges. Amit itt felhalmozunk: szépséget, vagyont, tudást, nem tudjuk átvinni magunkkal. Igyekeznünk kell nem a végesre, hanem a végtelenre fókuszálni. Ebben a légkörben igenis győzedelmeskedhetünk a kevélység démona felett.
